Szegények étkeztetése a plébániaudvaron (1928)

A plébánia udvara, tehát a Szent Anna templom melletti telek 18. századtól elsősorban gazdasági célokat szolgált. Miután 1787-ben teljes hosszában kilépült a plébánia keleti szárnya, minden oldalról zárt udvarrá vált. Kelet felől kocsibejárón lehetett megközelíteni, déli oldalát pedig kőfal határolta, amely a templom mögött egészen a Fő utcáig elhúzódott. A plébános és a tanító ott tartotta tűzifáját. Később az udvar gazdasági szerepe csökkent. Az 1920-as években északi részén már biztosan virágoskert volt, geometrikusan elrendezett ágyásokkal.

Az udvar mai alakját 1936-ban, a plébánia déli szárnyának fölépültével kapta. Ezzel területe kisebb lett, és zárt, belső kertté alakult.

Az 1970-es években, a plébánia teljes felújításával egyidőben az udvart is átépítették. Műkőlapokból az épület árkádjaihoz igazodó hálót alakítottak ki benne, az ezáltal meghatározott négyzetekbe pedig részben különleges fák és örökzöldek (szelídgesztenye, tulipánfa, tiszafa, babérmeggy, mahónia, orgona) ágyásai kerültek, részben pedig betonba ágyazott kavicsos díszburkolatot építettek.

Városmissziós rendezvény a plébániaudvaron (2007. szept. 22.)

Az udvarról nyílt az altemplomba vezető lejárat. Amikor 2001-ben elkészült az urnatemető, ezt a lejáratot jelentősen kibővítették, föléje félkör alaprajzú tető került. Az építkezés során megbomlott a kőlapok négyszögletes hálója. Addigra az 1970-es években ültetett növények (elsősorban a fák) is alaposan megnőttek, és folyamatos nyesegetésre, gondozásra szorulnak. Ráadásul az eredetileg „cukrászdai díszletnek” tervezett kertet 1990-es évektől egyre többet használják közösségi célokra (cserkészfoglalkozások, ünnepi fogadások, bábszínház, stb.). Ezekhez az udvarban több helyre és kevesebb növényre lenne szükség. Emiatt 2009 májusában a cserkészek az egyik ágyást, ahol (erősen megtaposott) orgonabokrok voltak, az urnatemető lejáratának építése során kiemelt eredeti kőlapokkal burkolták le.

A plébániaudvaron, a templom fala mellett áll a vízivárosi, Hörger Antal által faragott Mária-oszlop főalakjának Visnyovszky Lajos által készített másolata, amely 1938-tól 1945-ig volt az eredeti szobor helyén.

A plébániaudvar fái és bokrai

Tulipánfa (Liriodendron tulipifera)

A tulipánfafélék közé tartozik, tehát rokona például a liliomfáknak (magnólia). Eredeti hazája Észak-Amerika keleti része, ahol messze északra is elhatol, mivel jól tűri a fagyot. Magas, dús lombú, szabályos koronájú fa. Hosszú, egyenes törzse miatt kedvelt erdészeti faj, zárt állományokban is telepítik. Nevét onnan kaopta, hogy jellegetes levelei – kissé elvontan – tulipánra emlékeztetnek.

Virágai június-júliusban nyílnak, 6-8 cm átmérőjűek, külső virágtakaró levelei zöldek, a belsők zöldessárgák narancsos rajzolattal. Mivel azonban zöldes színük elrejti őket és legtöbbször igen magasan is vannak, sajnos a földről alig láthatóak. Magról szaporítható. Fája jó minőségű, népszerű a bútorgyártásban.

Tiszafa (Taxus baccata)

Örökzöld, tűlevelelű növény. Élőhelye egész Európa (a skandináv országok kivételével), valamint Délnyugat-Ázsia a Kaukázustól nyugatra és Észak-Afrika, de sehol sem gyakori. Európában valamikor sokfelé voltak tiszafás erdők, de mivel szép vöröses, rendkívül kemény fájuk igen keresett volt, ezeket szinte teljesen kivágták. A vadon élő tiszafákat ma már mindenhol védik. Az egyik legnagyobb európai „őstiszafás” a Bakonyban, a Szentgál melletti Miklóspál hegyen található. A tiszafa egyébként igen hosszú életű, akár 2000 évig is elélhet.

Virága egyivarú, tehát a porzós és a termős tobozvirágzatok külön fákon jelennek meg. Utóbbiak alig észrevehetők, de a porzós virágok kora tavasszal sárga ruhába öltöztetik a fát. A tiszafa minden része mérgező, a magvakat körülfogó rózsáspiros, húsos, édeskés magköpeny kivételével, amely a madarak kedvelt csemegéje, különösen az ínséges téli napokon. A madarak gyomrából jutnak el azután a magok távoli helyekre. Magról is szaporítható, kerti változatait dugványozzák.

Szelídgesztenye (Castanea sativa)

A bükkfafélékhez tartozik, tehát nem rokona a vadgesztenyének (Aesculus hippocastanum). Eredeti élőhelye Dél-Európa szubtrópusi hegyvidékein és párás völgyeiben volt, a kontinens más területein csak a történelmi időkben terjedt el. Ez részben a rómaiaknak köszönhető, akik magjából táplálékul szolgáló lisztet őröltek és emiatt sokfelé telepítették, például Britanniában és talán Pannóniában is, de lehetséges, hogy itt őshonos volt. Tény, hogy Magyarországon bőségesen terem, attól északra viszont csak kivételes esetekben. Többnyire más fák között fordul elő, de a Mecsekben, a Dunántúl nyugati részén és a Börzsönyben, Nagymaros mellett igazi szelídgesztenye-erdők is vannak.

Lombja legyezőszerűen elrendezett, 15-20 cm hosszú fűrészfogas levelekből áll. Virágzásakor, júniusban a már teljes lombban díszlő fát, szinte elborítja a sárga virágtömeg. Virágzata hímnős barkákból áll, amelyeknek tövénél néhány termő, végén pedig a porzós virágok sárga füzére található. A fák azonban önmagukat nem tudják beporozni, tehát ahhoz, hogy a szelídgesztenye termést hozzon, legalább két közeli fára van szükség. Termései szúrós gömbök, amelyek októberben hullanak a földre. A bennük található makktermés – gesztenye – ehető és finom, főként megsütve. A szelídgesztenyét magról ültetik, a nemes fajtákat oltják. Fája erős, a belőle készült tárgyak a szabadban is ellenállók.

Mahónia (Mahonia aquifolium)

A borbolyafélék (Berbecidae) családjához tartozó örökzöld cserje. Őshazája Észak-Amerika nyugati részének párás, nedves területein volt. Kék színű bogyós termése miatt angolul „oregoni szőlőnek” (Oregon-grape) nevezik, és emiatt Oregon állam egyik jelvénye. Latin és magyar neve Bernard McMahon (†1816) amerikai kertész nevét őrzi.

A mahónia összetett levelei tüskés szélűek és örökzöldek, az új levelek világosabbak. Áprilisban virágzik, virágai sárgák. Gyökerét gyógynövénynek is használják, mert antibakteriális és gyulladáscsökkentő anyagot tartalmaz.

Balkáni babérmeggy (Prunus laurocerasus)

 

Örökzöld cserje vagy kisebb fa, amely a Prunus nemzetséghez tartozik, tehát a barackok, szilvák és cseresznyék közeli rokona. Nevét onnan kapta, hogy fényes, örökzöld levelei a babérhoz (Laurus nobilis) hasonlók, ennek azonban nem rokona. Eredetileg a Kaukázusban és a Balkánon élt, de emberi telepítő munkája folytán Dél-Európában és máshol is meghonosodott. Angliában és Észak-Amerika nyugati partján egyes helyeken invazív növénynek számít. Általában a nedves talajú helyeket kedveli. Magyarországon is télálló díszcserje.

Fényes örökzöld levelei hidrogén-cianidot tartalmaznak, mérgezők. A levelek a csúcsuk közelében enyhén fogazottak, de formájuk elérő lehet, mert a babérmeggynek többféle típusa van. Fürtös fehér virágai vannak, termései 1-1,5 cm-es eleinte piros, majd éretten fekete bogyók, magjai a madarak gyomrán keresztül terjednek.

A növényképek a Wikimedia Commons gyűjteményéből származnak.