Kiadványok

A Szent Anna templom és a budai Víziváros katolikus egyházai

előszó Erdő Péter, írta Koltai András, †Greszl Ferenc, Halabuk József, Veress Ferenc, Bizzer István, Székely Zoltán, Sisa József, †Schoen Arnold, fényképezte Hávor Csilla, Takách Ágnes, szerkesztette Koltai András, Budapest-Felsővízivárosi Szent Anna plébánia, Budapest, 2005. 176 pp.

1805. július 26-án a budai Víziváros plébániatemplomának szokásos Szent Anna-napi búcsúján Görgey Márton az esztergomi főegyházmegye segédpüspöke mondta az ünnepi misét. Ahogy a püspök elbeszélgetett a plébánossal, Luprecht Ferenccel, csodálkozva tudta meg, hogy a már hat évtizede használt templom nincsen fölszentelve. Görgey püspök tehát a következő héten, augusztus 4-én, vasárnap az egyházi kánonok előírása szerint ünnepélyesen fölszentelte a templomot. Ez pontosan 200 éve történt.

Az évforduló adott alkalmat egy olyan terjedelmes képeskönyv létrehozására, amely összefoglalja és megörökíti a Víziváros katolikus egyházközösségeinek közös történetét a tatárjárás utáni évektől egészen a szocializmus utáni évekig, valamint bemutatja egyházaink kulturális örökségét, a templomokat, és a benne található műalkotásokat. Az Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek előszavával megjelenő kötet elhunyt és élő szerzői, Bizzer István, Greszl Ferenc, Halabuk József, Koltai András, Schoen Arnold, Sisa József, Székely Zoltán és Veress Ferenc olyan történészek és művészettörténészek, akik közeli ismeretségben állnak vagy álltak a Víziváros egyháztörténetével, illetve műemlékeivel. Hávor Csilla és Takács Ágnes fényképei pedig nem csak Víziváros templomainak és egyházi emlékeinek jól ismert és szívünkhöz nőtt képeit örökítették meg, hanem olyan részletekre és szempontokra is ráirányítják figyelmünket, amelyek egyébként eltűnnek a mindennapok zajában.

A budai Víziváros történetében nem a Szent Anna templom fölszentelése volt az első eset, hogy bizonyos dolgok, sőt teljes egyházi intézmények léte a feledés homályába merült. A hegy és folyó találkozásánál túlságosan is gyorsan követték egymást emberek, kultúrák és események. A dunaparti vásárterek Buda városának alapításától kezdve forgalmas helyek voltak, amelyet kézművesek, zöldségeskofák és kereskedők és papok népesítettek be. Amikor azonban 1541 után a budai várban a magyar királyok helyét a török pasák vették, a magyar és német polgárok helyére szerbek, bosnyákok és törökök költöztek, és velük együtt feledésbe merült a középkori templomok léte. A mai Csalogány utca 7-11. számú ház udvarán álló egykori Szent Péter mártír plébániatemplomot, a Szalag utca házai alatt rejtező ágostonos kolostort, valamint a kármelitáknak a Csapláros utca alatt eltemetett templomát csak a régészek szerencsés ásói fedezték föl újból. Csak pergamenre rótt régi oklevelek tanúskodnak arról is, hogy micsoda viták folytak papjaik és az önmagukat illetékesnek érző püspökök között a templomok jogairól, határairól és bevételeiről.

Az oszmán uralom aló fölszabadult Vízivárosba költöző német és délszláv katolikusok vagy teljesen új istenházakat emeltek, mint az impozáns, de tervezőjének titkát máig rejtő Szent Anna templomot a felső vásártéren (amelyet 1746-ban vettek használatba, de csak 1805-ben szenteltek föl), vagy pedig a török időkből megmaradt mohamedán dzsámikat vették használatba, mint a bosnyák ferencesek vagy a német kapucinusok a Fő utcában. A dzsámik szamárhátíves ablakai persze ugyanúgy eltűntek a barokk homlokzatok, aranyozott oltárok és kegyszobrok mögött, mint egykor a gótikus templomok. A Budán járó utazók meg sokáig megcsodálták a város „egzotikus” török kori maradványait, de a budaiak inkább olyasfajta kápolnákban, kálváriaszobrokban, szentképekben és templomi énekekben gyönyörködtek, mint amilyeneket Ausztriában és Bajorországban megismertek.

Majd elkövetkezett a fölvilágosodás kora, II. József császár ideje, aki fölöslegesnek találta mindazokat a körmeneteket, zarándoklatokat, jámbor társulatokat, sőt szerzetesrendeket, amelyek olyannyira hozzátartoztak a barokk kor budai polgárainak életéhez. A várbeli és a vízivárosi plébániákat odaadóan és professzionálisan vezető jezsuiták rendje az európai uralkodók követelésére már 1773-ban megszűnt, majd a „kalapos király” intézkedésére" 1785-ben a bosnyák ferenceseknek is el kellett hagyniuk a Vízivárost, hogy a föloszlatott ágostonosok országúti kolostorába költözzenek és a vízivárosi horvátok személyi plébániája helyett az ottani hívekkel foglalkozzanak.

A barátok helyére a császár még ugyanabban az évben a Szent Erzsébetről nevezett betegápoló apácákat költöztette, akik festményen is megörökíttették azt a pillanatot, amikor a kolostorok tucatjait föloszlató uralkodó, kolostoruk alapítólevelét nyújtja át az első főnöknőnek, Anger Klárának. II. József ráadásul még egy alapítással beírta a nevét a Víziváros egyháztörténetébe: 1787-ben ugyanis kettéválasztva a Vízivárost, a kapucinusok vezetésével külön plébániát állíttatott föl az Alsóvíziváros részére.

A kommunista diktatúra vezetői azonban 1950-ben mind a plébániát vezető kapucinusok, mind a betegápoló Erzsébet-apácák rendjét föloszlatták. A diktatúra azontúl is mindent megtett annak érdekében, hogy a polgárok közösségi önszerveződésének és hitéletének minden formája megszűnjön és feledésbe merüljön. Az egykor széleskörű lelkipásztori és karitatív tevékenységet végző plébániák élére olyan plébánosok kerültek, akik híveik helyett inkább a „békemozgalomban” egyengetett karrierjükkel törődtek.

A feledésre ítélt hagyományok azonban sok mindent túlélnek, fenyegesse őket akár az erőszak, akár a gyorsuló élet. Éltető forrásokként bújnak meg lábunk alatt, hogy segítségükkel lakóhelyünk, a Víziváros is olyan hely legyen, ahol az ember – amint – amint Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek írja a kötet előszavában – „a Szenttel, Istennel találkozik. Otthon és természetes környezet – ősi szent helyek a meghitt térben: ilyen a test-lélek igazi pátriája.

Koltai András

Letölthető plakátok: 1. (JPG, 0,6 MB, PDF, 0,85 MB) – 2. (JPG, 5,2 MB, PDF, 1 MB)

Szent Anna Híradó

Jubileumi szám, 2005. július 25. (PDF, 6,2 MB)